|
Bob Larson az amerikai közélet érdekes, színes személyisége a “VISSZABESZÉLŐ Bob Larsonnal” című rádiós talk-show-jában, melyet világszerte naponta milliók hallgatnak, rendszeresen tárgyal olyan “rázós” témákat, mint az okkult gyakorlatok jelenségek, a sátánizmus, a kábítószer, a horrorfilmek, a metál zene és ehhez hasonlók. Larson 1989-ben Sátánizmus címmel jelentette meg rádióműsorának és sokéves kutatómunkájának bőséges tapasztalatai alapján megírt összeállítását. Bár a szerző amerikai jelenségekről szól, a sátánizmus hazai rohamos terjedéséről szóló hírek indokolttá teszik, hogy mindenki őszintén szembenézzen a téma által felvetett kérdésekkel.
Az alábbiakban a könyv fantázia-szerepjátékokról szóló fejezetének kivonatolt változatát közöljük a készülő magyar fordítás alapján.
Kísérteties játékok
Én egy papot szoktam játszani. Természetfölötti erőket használ, pont úgy mint a mágusok. Az ő indítékai azonban teljesen törvényesek és jók, úgyhogy nincs ezzel semmi gond – érvelt Robert. – Azért telefonáltam be a műsorba, mert úgy éreztem, ki kell hogy igazítsalak. A Várbörtönök és sárkányok nem más, mint fantáziajáték. Ettől még az ember nem válik varázslóvá.
Robert érvelése teljesen tipikus a Várbörtönök és sárkányok (Dungeons & Dragons, rövidítve D&D)* hívei körében. A fantázia-szerepjátékok iránti érdeklődését egy olyan szemtelenül kíváncsi intellektus táplálja, melyet az iskola rutinszerű nyűglődései a legcsekélyebb mértékben sem tudtak kielégíteni. Az ilyen ember gyakran egy elképzelt világba menekül, és teljesen belevész a középkori díszletekből maga fabrikálta helyzetekbe, ahol elméje a maga szeszélye szerint idézi meg a hősöket és a kalandokat.
Sok fiatal a saját otthonában találkozik először az okkultizmussal bizonyos társasjátékok táblái fölé görnyedve, a kérdésekre adandó válaszokat tartalmazó, illetve emberi viselkedéseket megjósló útmutatókat böngészve.
Ritkán vesszük komolyan az olyan játékokat, melyek okkult erőkre és alapelvekre épülnek, talán azért, mert ezek azzal a tévhittel itatják át az embert, hogy a láthatatlan erőkkel való kapcsolattartás nem egyéb, mint gyermekjáték. Azok a fiatalok, akik segítséget keresve kétségbeesetten felhívják a rádiós talk-show-mat, gyakran elmondják, hogy a Várbörtönök és sárkányok vagy más okkult játékok jelentették az első lépést a sátánizmus felé.
A D&D varázsa
Számos esettanulmány bizonyítja, hogy a Várbörtönök és sárkányok című játék veszélyes következményekkel járhat. Az alább felsorolt bűnesetekben a szóban forgó fiatalok mindnyájan a D&D megszállottjai voltak, és a szakértők a játék befolyásával hozták kapcsolatba erőszakos cselekedeteiket:
•Kaliforniában egy intelligens 17 éves fiú holttestét dobták ki a hullámok egy San Franciscó-i tengerparton.
•Coloradóban egy 12 éves srác véletlenül lelőtte 16 éves bátyját, majd saját magával is végzett.
•Kansasban egy 14 éves Sascserkész-jelölt besétált középiskolai osztályába és tüzet nyitott egy puskával, melynek következtében az osztályfőnöke és három diáktársa életét vesztette.
•A texasi Austin városában egy 12 éves fiú egy hotelablakból kiugorva halálra zúzta magát.
A Televízió Által Kiváltott Erőszakot Vizsgáló Nemzeti Koalíció eddigi összegzése értelmében a D&D több mint ötven tinédzser halálával hozható összefüggésbe. Egy, a játékkal megszállott, majd öngyilkosságot elkövetett fiatalember családjának ügyvédje a következőt jelentette ki: “Ez egy olyan játék, amely arra tanítja a fiatalokat, hogyan tökéletesítsék az előre megfontolt gyilkosság műfaját.”
A D&D stratégiája
A Várbörtönök és sárkányok egykor a különféle háborús játékok melléktermékeként vette kezdetét. Garry Gygax, a játék feltalálója szakított minden hagyományos társasjáték-elemmel, úgymint kártyával, táblával vagy dobókockával, és olyan játékot agyalt ki, amelyben nincsenek szigorú értelemben vett szabályok, és semmiféle időhatárhoz nincs kötve. Egyetlen D&D játszma tarthat négy óra hosszáig, de akár napokig, hetekig, hónapokig, sőt évekig is. A kevés szabály egyike az, hogy legalább három játékosra van szükség. Egyikük a Várbörtön őre, az a vezérszemélyiség, aki kifundálja a várbörtön felépítését és térképét, és irányítja az egész játék menetét. A másik két játékost szembeállítják egymással. Hatnál jóval több oldalú kockákkal dobva határozzák meg alteregóik intelligencia- és ügyességi fokozatait, akiknek ezután kitalált neveket adnak.
A játékosok ezután egy elképzelt vagy vázlatosan felskiccelt térkép körül gyülekeznek, és megkezdik képzeletbeli utazásukat a Várbörtön őre által létrehozott veszélyes terepen. Útközben különféle akadályokkal szembesülnek, szörnyetegekkel és démonokkal, amelyek támadásait erőszakos akciókkal és okkult varázslatokkal hárítják el. Igazából senki nem győz. A fő cél az, hogy a szereplő túlélje a kalandot, és a következő játékban egy még erőteljesebb figurát játszhasson el.
Az, hogy egy szereplőnek gyilkosság, gyújtogatás, kínzás, nemi erőszak, rablás és okkult eszközök alkalmazásával kell átverekednie magát a Várbörtönön, egyesekre talán nincs különösebben negatív hatással, de az is biztos, hogy sokak életében nem múlik el nyomtalanul. Egy egykori játékos így vallott: “Fokozatosan valami szadista gyönyörűség fejlődött ki bennem a játék során, azáltal, hogy megölhetek gonosz embereket. Ha egy gonosz szereplő megtámadott, tudat alatt úgy kezdtem el viszonyulni hozzá, mint ahogy a felsőbb évfolyamos középiskolai diáktársaim szoktak elbánni velem. A valós világban meglevő problémáimat elkezdtem a D&D fantáziavilágában megoldani. Ebben a világban volt hatalmam arra, hogy az események menetét megváltoztassam.
A sátánizmus és a D&D
A játék egyes aspektusai közvetlen kapcsolatban állnak a sátánizmussal. Az okkult befolyás mértéke részben azon múlik, hogy a játékszabályoknak a játékosok által kiválasztott kézikönyve hogyan irányítja a játék menetét, hogyan alakítja a Várbörtön őrének stratégiáját. Egyes kézikönyvek részletekbe menően magyarázzák a játékosoknak, hogyan kell démonokat megidézni vagy az asztrális projekció eszközét alkalmazni. De még a legjobb esetben is fennáll az, hogy a játék a valóságot egy olyan elképzelt világra cseréli fel, ahonnét teljes mértékben hiányzik az erkölcsi abszolutizmus, és “szabad a vásár“. Egyes játékosok annyira elszakadnak a valós világtól, hogy szereplőik halála dühödt haragot vált ki belőlük.
Nyilvánvaló, hogy a különféle fantázia-szerepjátékokhoz készült kézikönyvek szerzői igen jól képzettek az okkultizmus területén. Igen gyakran ajánlják a pentagram és a különféle bájitalok alkalmazását. Az Istenségek és félistenek című játék kézikönyvében a szerző a következő tanácsot adja: “A játék egyik legfontosabb része az, hogy a játékosok egy istenség szolgálatába szegődjenek, ezért minden játékosnak kell hogy legyen egy patronáló istene.”
Isaac Bonewits, aki közismert gyakorló varázsló, a Várbörtönök és sárkányok játékot olyan jó gyakorlópályának tartja a pogány vallásban való tényleges elmélyedéshez, hogy írt is egy könyvet, melyben elmagyarázza a játékosoknak, hogyan lépjenek tovább a D&D-ből az igazi varázslásba. A démonokról szóló külön kézikönyve ábrák segítségével írja le a különféle gonosz lények kinézetét és hatalmát.
A Várbörtönök és sárkányok játékosainak hivatalos továbbfejlesztett kézikönyve – melyet a játék kiagyalója, Gygax írt és a játék gyártója, a TSR Inc. adott ki –, valójában nem más, mint egy tökéletesen megszerkesztett okkult tankönyv. Gygax nem is sokat kertel, mikor felvilágosítja ifjú védenceit: “A játék rendkívül fontos aspektusa, hogy a szereplők – klerikális vagy mágikus – varázslatokat bocsássanak másokra. A legtöbb varázslat részben verbális jellegű, ezért hangosan ki kell mondani. (...) A klerikális varázslatokat, ideértve a druidisztikus [boszorkányságot] is, istenek helyezik rá az illető személyre, azért, hogy a varázslat kívánt… összetevője az áldozat elméjének megfelelő helyére kerüljön.” Gygax továbbá arra biztatja a játékosokat, hogy memorizálják a megfelelő varázsigéket, hogy “jól bevéssék az elméjükbe a hatékony, misztikus átokformulákat”.
A D&D klerikális varázslatait úgy kántálják, mint a boszorkányok az átkokat. Egy ellenséges szereplőre például ráragasztják az úgynevezett “halottidéző lassú mérget”. A hirtelen feltűnő ellenségekkel szemben viszont a játék szerzői a “szellemi kalapácsot” ajánlják bevetni. A játékos például jövendőmondó varázslatok segítségével szerezhet “információt” a szóban forgó területen tartózkodó lények hozzá képest birtokolt erejéről, “valamint annak esélyéről, hogy vajon magára vonja-e az ott tartózkodó jó vagy gonosz természetfölötti lények haragját”. Klerikus személyek még “feltámadásokat” is véghezvihetnek, azaz visszahozhatnak az életbe olyan elképzelt szereplőket, akik tíz évnél nem régebben haltak meg.
A hivatalos “Legenda és tan” kézikönyv olyan pogány istenségek panteonját írja le, melyeket a játék szerzői az amerikai indiánok mitológiájából, a babiloni istenek közül, a kelták [varázsló] istenségeiből és az egyiptomi istenek közül válogattak össze. A kézikönyv figyelmeztet: “Ezek a hatalmas gonosz istenek, démonok és ördögök könnyen megjelenhetnek, ha valaki a nevüket kiejti…”
A játék során még a testen kívüli élmények is a képbe kerülnek. A kézikönyv elmagyarázza: “Amikor az istenségek és kegyeltjeik a sajátjuktól eltérő síkokra lépnek át, misztikus értelemben egy metafizikai ’ezüstfonállal’ rögzítik magukat saját síkjukhoz: nagyon hasonló módon az asztrális varázslásnál leírtakhoz…”
Az efféle játékok során a démonokhoz és az istenségekhez való viszonyulással kapcsolatban adott külön instrukciók rendkívül vészjóslóak. Akik indián szellemekkel szeretnének kapcsolatba lépni, azt a tanácsot kapják, hogy szereplőiket okkult szimbólumokba öltöztessék, és ily módon hívják elő a Kígyóember kígyóit. Akik pedig a babiloni Durga istent kívánják megidézni, azt a figyelmeztetést kapják, hogy az istenség “időnként egy csapat ördög segítségét bocsátja imádói rendelkezésére, különösen, ha az imádók a közelmúltban szüzet áldoztak istenük tiszteletére.”
A D&D és társai okkult felhangjai annyira egyértelműek, hogy gyakorlatilag semmi nem marad ki a sátánizmus világából. A keresztény tanítás számos ellenérvet sorakoztat föl a D&D-vel szemben, többek között azt a parancsolatot, hogy hagyjunk fel a gonosz kívánságokkal, képzelgésekkel, sőt “romboljunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett”, és ejtsünk foglyul “minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak”. Ez a rendelkezés határozottan megerősíti azt a tényt, hogy a kreatív képzelgésnek igen fontos szellemi kihatásai vannak. Hogyan is tudnánk másként fölfogni a világ teremtését, a menny csodáit és a Mózes könyveitől a Jelenések könyvéig elénk táruló egész grandiózus isteni tervet?
A D&D elképzelt világában azonban nyoma sincs a valódi világban jelenlévő erkölcsiségnek. Nincs semmiféle isteni lény, aki előtt az embereknek cselekedeteikkel el kellene számolniuk, és a keresztény világkép legcsekélyebb befolyása sem fedezhető fel. Ezzel szoros összefüggésben a játék szereplőinek motívumai sokkal inkább egyfajta hasznossági elvet, semmint erkölcsi nézőpontot tükröznek. A Példabeszédek könyvének ősrégi bölcsessége azonban így figyelmeztet: “Amint az ember gondolkodik szívében, olyan ő.”
Nem minden D&D játékos jut el a megszállottság szintjéig, de eléggé jellemző, hogy a játékosok folyamatos késztetést éreznek újabb és újabb játszmák elkezdésére. Így rengeteg drága idő fecsérlődik el a Várbörtön őrének belső világában, amit a játékosok jóval gyümölcsözőbb tevékenységre is felhasználhatnának. Az a Robert nevű fiatalember, aki a Várbörtönök és sárkányok védelmében telefonált, a beszélgetés során bevallotta, hogy a hétnek csaknem minden napján játszik, nemritkán napi öt-hat órát is. Ez sajnos nem ritka kivétel.
A sátánizmussal való közvetlenebb kapcsolat ott kezdődik, amikor a játékosok a varázslással és az okkultizmussal kapcsolatos szimbólumokat és védelmező célzatú feliratokat kezdenek használni. A D&D során a játékosok nemegyszer a halottidézés eszközéhez fordulnak (a Biblia határozottan tiltja a halottakkal való kommunikációt), mintegy az információszerzés eszközeként, egyfajta jövendőmondásként. Ráadásul erre a tevékenységre egy olyan elképzelt világban kerül sor, ahol a játékosok által használt szereplők erkölcsi világképe gyakran hasadt.
Az igazság az, hogy a Várbörtönök és sárkányok a játék résztvevőit a különféle nem anyagi jellegű lények, erők és szellemek világába vezeti be. Ha pedig ilyen lények valóban léteznek, akkor a fantázia világa és a valóság közötti demarkációs vonal egy csapásra felszámolható. Ezért nem ártana, ha minden D&D játékos megszívlelné a következő figyelmeztetést: semmi garancia nincs arra nézve, hogy egy elképzelt lény megidézésére nem fog egy valóságos szellemi lény reagálni!
Az ördöggel való függőségi kapcsolat mindig a gonosz iránti intellektuális és érzelmi vonzódással kezdődik. Önmagában az, hogy a D&D kézikönyveiben részletekbe menően foglalkoznak különféle okkult irányzatokkal, nyilván senkit nem kárhoztat arra, hogy sátánista legyen, mindazonáltal ez mégis nyílt állásfoglalás az okkultizmus mellett. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
